BÖLCSŐ – A nehéz helyzetbe jutott leendő édesanyáknak segít az alapítvány

Budapest – Az anya titokban megszülte, majd megfojtotta gyermekét. Nejlonzacskóba csomagolva bedobta a kukába. Megdöbbenünk egy ilyen hír hallatán, pedig ha nem is nap mint nap, de gyakran előfordul. Nem értjük, hogyan történhet meg, hogyan juthat el egy nő, egy anya odáig, hogy ilyet tesz.

Elképzelem, milyen lehetett tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Magas, vékony, sötétbarna hajú, energikus fiatal nő, akinek csak az öröm, a boldogság jut az életben. Esküvői fotós. Szerelmespárokat fényképez, boldog szülőket, vigadó násznépet. Megörökíti a legszebb pillanatot az emberek életében. Ami magában hordozza a következőt, ami ezt megkoronázza: amikor a fiatal párnak gyermeke születik. Az esküvői fotós nem teljesen boldog. Mint minden normális nő, gyermekre vágyik. Telnek az évek, és nem sikerül. Vizsgálat vizsgálatot követ, a remény egyre fogy. Az ok kideríthetetlen, mindketten, a férje is, ő is – egészségesek. Marad az örökbefogadás. Négy évig vártak a gyerekre. Pedig nem volt semmilyen feltételük, hogy fiú vagy lány, szőke vagy barna legyen. Egy nap értesítést kaptak, hogy ha még fennáll a szándékuk, van egy örökbe adható kislány. Kincsőt 1990 július elsején, a születése napján otthagyta az édesanyja a kórházban. Reggel szült, délután lelépett. Mivel iratok nélkül került a kórházba, rendőrségi nyomozás indult. A pici csak novemberben kerülhetett az először nevelő-, majd örökbefogadó szülőkhöz. Pszichológus sürgetésére „került kihelyezésre”, mivel félő volt, hogy a lassan féléves gyermek fejlődése visszamarad, ha nem kap több szeretetet, gondoskodást. Az esküvői fotós anya lett, boldogan nevelgette gyermekét, és még mindig reménykedett, lesz sajátja is. A kórházakat járva nemegyszer találkozott olyan terhesekkel is, akik nem akarták a szívük alatt hordott gyereket. Akik nem tudták, mi lesz velük és a kicsivel azután, hogy a kórházat elhagyják. Akkor még tréfásan mondta nekik: tegyétek le a küszöbömre.

Aztán 1994 februárjában a tévében hallotta, halott csecsemőt találtak.

— Felbőszített, hogy én tizenöt évet vártam a gyermekáldásra és négy évet arra, hogy örökbe fogadhassak egy gyereket, mások pedig „lazán” elteszik láb alól a gyereküket, vagy csak hagyják, hogy meghaljon.

Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány kuratóriumának elnöke ma sem tud szenvedély nélkül beszélni a témáról.

— Tudtam, valamit tennem kell. Naiv elképzeléseim voltak. Először az egyházaknál próbálkoztam, hogy hirdessük meg, akinek nem kell a gyerek, tegye le például a templom lépcsőjére. Nem mindenütt fogadtak lelkesedéssel. Voltak rettenetes

éjszakáim is, mert eszembe jutott, hogy a kirakott babákat – ha nem vesszük rögtön észre, például az anya nem csenget be – éjszaka a kutyák meg is támadhatják. A férjem, látván, hogy egészen komolyan gondolom, azt tanácsolta, hozzak létre egy alapítványt. Azt sem tudtam, mi az.

Budavári Zita telefonja soha nincs kikapcsolva. Mindig felveszi, mindenkit visszahív.

Budavári Zita 1994 nyarán kezdte el szervezni a Bölcső Alapítványt. A hírt felkarolta a média, az igazi lökést az országos ismertséget Vitray Tamás Töltsön velem egy órát! című műsora adta meg. De az alapítványnak akkor már egyéves múltja és több sikeres szülése volt... Az első terhes a szekszárdi városházáról jelentkezett és kért segítséget.

— Engem nem az örökbeadás érdekelt, elsősorban a halálra szánt gyerekeket akartam megmenteni. A többi úgy jött ehhez, mint lehetséges megoldás – mondja Zita.

A krízishelyzetben levő nők megoldhatatlan problémával néznek szembe, amit a szülés fájdalmas, véres valósága a végletekig fokoz. Gyakran nincsenek is beszámítható állapotban, józan, logikus cselekedetek nem várhatók tőlük. Az ösztöneik sem működnek, mert a fájdalom, a félelem, a rettegés a következményektől felülírja ezeket, és olyan állapotba kerülnek, hogy segítség nélkül, magukra hagyva a legszörnyűbb dolgokra is képesek.

Budavári Zita alapítványával segít a terhességük miatt bajba jutott lányokon, asszonyokon, és szerencsésebb életesélyt kínál a nem kívánt gyermekeknek. Az elmúlt tizenégy évben csaknem nyolcszázan kérték a Bölcső Alapítvány segítségét, és több mint ötszázan szültek meg gyermeküket a közreműködésükkel: azzal a tudattal hozták a világra, hogy ha a szülés után is úgy döntenek, nem képesek a felnevelésére, vagy nem tudják, vagy nem akarják vállalni, a Bölcső Alapítvány rövid idő alatt gondoskodik arról, hogy a gyermek örökbefogadó szülőket kapjon.

Budavári Zita telefonja soha nincs kikapcsolva. Mindig felveszi, és mindenkit visszahív. Állandó készenlétben él, tragikus történetek során van túl, iszonyatos esetekről, sorsokról tudna akár regényt írni. Amikor kell, higgadtan, fegyelmezetten magyaráz, győzködi az elkeseredett, reményt vesztett asszonyokat. A jelentkezők, a segítségre szorulók valahogy megtalálják, mint az utolsó szalmaszálat. Felhívják a titkon lefirkanatott vagy újságfecnin megőrzött számot, és Zita higgadtan diktálja a teendőket. Volt, hogy az elfolyt magzatvíz ébresztette rá az anyát, tényleg szülni fog, és tennie kell valamit. Zita második gyermeke is „bölcsős”, anyja, aki a hatvanadik szülő nő volt, azért adta a Zita nevet a kislánynak, mert remélte, ő fogja örökbe fogadni.

Nem ritka, hogy Zita a családi asztaltól, színházból, baráti társaságból pattan fel és kap olyat csapot-papot, hogy a legközelebbi kórházba vigye a vajúdó nőt. Van, amikor telefonon kell szinte szuggerálni, és sírással küszködve magyaráz az asszonynak, aki órákon belül szül: ne szökjön meg rögtön szülés után a kórházból, mert baja lehet, és akkor hiába rohan haza az otthon hagyott négy kicsihez. Előfordult, hogy egy anya két

órával a negyedik császármetszése után szinte a műtőből lépett le, és Szekszárdról többszörös átszállással hazautazott az ország másik felébe...

A budapesti átmeneti anyaotthonnak jelenleg két lakója van. Egyikük az alapítvány segítője, túl a szülésen, örökbeadáson. Itt talált menedéket. A másik tizenkilenc éves vidéki lány, nagy pocakkal. Bármikor szülhet. Az apa – de inkább a családja – hallani sem akar sem róla, sem a gyerekről. A saját anyja ugyancsak terhes. A negyedik gyerek mellé már nem vállalják az ő babáját. A gyerek miatt félbe kellett hagynia az iskolát, az anyaotthonban bújt el a világ elől. Kisfiú lesz – mondja szomorkás mosollyal.

Nővérek, egészségügyi dolgozók, civil segítők és még sokan mások adják tovább az alapítvány elérhetőségét a rászorulóknak. Ismerik a kórházak is, a bekerülő szülő nőknek elég csak annyit mondani: „bölcsős vagyok”, és tudják, az alapítvány gondoskodik a gyerek sorsáról, ha az anyuka netán váratlanul eltűnik szülés után... Az alapítvány közreműködésével megszületett gyermekek 80 százalékáról lemondott az anya – vagy közösen a szülők –, 20 százalékukról mégis úgy döntöttek, hazaviszik, és maguk nevelik fel. A gyerekek sorsát – akár örökbefogadó, akár a saját szüleikkel élnek – figyelemmel kísérik. Évente „bölcsős” találkozót tartanak az alapítványi babáknak és örökbefogadó szüleiknek.

Az első anyaotthont a szekszárdi kórház nővérszállásán rendezték be, két katonai vasággyal. Ma Szekszárdon és Budapesten többszobás, teljesen új, kényelmesen berendezett lakás áll a krízishelyzetben levő anyák rendelkezésére. Aki jelentkezik, itt kap szállást, ellátást – teljesen ingyen.

Osváth Sarolta osvath.sac@plt.hu