A szekszárdi után immár egy budapesti anyaotthont is létre hívott a Bölcső Alapítvány – és az élet. Azok a várandósok költözhetnek ide, akik úgy döntöttek, titokban hordják ki gyermeküket, mert nem tudják, nem akarják felnevelni. Az alapítvány vezetőjét, BUDAVÁRI ZITÁT az a tény indította meg, hogy 1994-ben egy hét alatt öt csecsemő holttestet találtak hazánkban. Szerinte, ha az anyák segítséget kaptak volna, elkerülhető lett volna a tragédia.
– Másnak elég kilenc hónap, nekem majd' húsz évbe tellett, míg végre megszületett a kislányunk – mondja Budavári Zita. – Tizenkilenc év gyermektelen házasság, tizenöt év klinika-járás, rengeteg nőgyógyász-vizsgálat és műtét után tisztáztam magamban: nem lehet saját gyermekünk. Akkor kérelmeztük a hivatalos örökbefogadási eljárást. Adtak egy sorszámot. Túl nagy számot kaptunk. Reménytelennek tűnt a várakozás. Amikor elkeseredtem, lelket öntött belém a férjem, amikor a férjem vált lemondóvá, én vigasztaltam, s így együtt ki tudtuk várni a négy és fél évet, és végre örökbe fogadhattuk a kislányunkat, Kincsőt.
Már nem voltam olyan fiatal, túl sok hiábavaló időt vesztegettem el azzal a meddő harccal, amit a vér szerinti gyerekünkért folytattam. Boldog voltam, nem tudom elmondani, mennyire. Ám épp a boldogság tetőfokán, akkor, amikor mindenki azt hitte, megnyugszom végre, váltam igazán nyugtalanná. Csecsemővel a karomban nem voltam képes többé beletörődni abba, hogy miközben gyermektelen házaspárok mindent megtennének a kisbabáért, más nők a szerencsétlenségüktől megtébolyodva újszülöttjeik gyilkosává válnak.
1994 februárjának aztán volt egy gyilkos hete: minden áldott nap megöltek egy csecsemőt – hétfőtől péntekig öt kisbabát gyilkolt meg az édesanyja. Ébren álmodtam valamiféle megoldásról, éjjel viszont álmodni nem tudtam, forgolódtam. Egy ilyen álmatlan éjszakán felráztam a férjemet: – Mit szólnál, ha feladnánk egy hirdetést, amelyben a következő állna: „Ha nem tudod vállalni a gyermekedet, tedd a házunk küszöbére!” Férjem a másik oldalára fordult és közben azt mondta: – Ezt így nem lehet. Ehhez létre kell hoznod egy alapítványt – és aludt tovább.
Csecsemővel a karomban nem voltam képes többé beletörődni abba, hogy miközben gyermektelen házaspárok mindent megtennének a kisbabáért, más nők a szerencsétlenségüktől megtébolyodva újszülöttjeik gyilkosává válnak.
KELL EGY HELY Már másnap munkához láttam. Azt szerettem volna, ha a csecsemők koporsó helyett bölcsőbe kerülnek, s nem sejtettem, hogy ez mennyi hivatalos ügyintézéssel jár. Nem számoltam, hány jogásszal, rendőrrel, gyámügyessel, pappal, pszichológussal, szülésszel beszéltem, vitatkoztam, mígre bejegyezték a Bölcső Alapítványt. Nagy segítségemre volt Cseres Judit pszichiáter, a csecsemőgyilkosságok szakértője, és persze a véletlen, ha olyan van egyáltalán. Éppen Juditnál jártam, amikor két újságíró interjút készített vele. Judit bemutatott nekik, én is szerepeltem a cikkekben, s az újsághír okán azonnal lelkes segítőkre találtam. Ám a terhességüket rejtegetők is megtudták, van egy hely Szekszárdon, ahol titokban kihordhatják gyermeküket.
Így találkozhattam Verával.