Kis életek segítője ● Munkában a Bölcső Alapítvány

„Egy se vesszen el a kicsinyek közül!”... – ez a bibliai csengésű, a Máté Evangéliumából való mondat a mottója a szekszárdi Bölcső Alapítványnak, amelynek Budavári Zita a kuratóriumi elnöke-mindenese, akinek 06-20-944-35-66-os mobiltelefonja 1995 óta éjjel-nappal be van kapcsolva, hogy valóban: „egy se vesszen el a kicsinyek közül”.

Zita segít a terhesség ideje alatt, ha valaki vészhelyzetben hozzá fordul, megszervezi a szülést, intézi a nyílt örökbefogadást, ha valaki úgy dönt – márpedig a legtöbben így tesznek –, jobb helye lesz a testéből szakadt kis testnek-léleknek másoknál, akik maguk régóta hiába várnak, vágynak gyermekre. Még 1994 telén történt, hogy egyetlen hét alatt öt csecsemőholttestet találtak országszerte. Az öt közül csak azt a szülőanyját találta meg a rendőrség, aki a szülésben elvérzett és meghalt. Ha időben megfogták volna a kezüket, nem titokban szülték volna kicsinyeiket, eldobva őket. A kettős halál is elkerülhető lett volna. Így lett az alapítvány, a „firenzei forgóajtó” mintájára. Az akkori szekszárdi evangélikus lelkész, Hafenscher Károly – ma a Magyarországi Evangélikus Egyház központi irodájának igazgatója Budapesten – nagyon sokat segített nekem, a római katolikusnak itt. A héten már a 749. (!) terhes keresett meg minket gondjával, s két kicsi átmeneti otthonunk is van, az egyik Szekszárdon, a másik a fővárosban. A segítséget kérőknek amúgy alig több mint fele hajadon... Zita és férje annak idején négy évnél többet várt az akkor egyetlen Gyivinél, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetnél „központi gyermekelosztásra”. Ma Kincső lányuk már elmúlt 17 éves, gimnazista, a kicsi, a hugi viszont véletlenül éppen a hatvanadik Bölcső-baba lett, Anna Zita, akit otthagytak a kórházban...

Több, méretes kapcsos dossziéban az adatok: innét találnak egymásra babák és örökbefogadó szülők, innét kíséri Zita figyelemmel a sorsukat, hiszen minden esztendőben, nyár végén Ráckevén, a Duna partján babatalálkozót tartanak. Azért itt, hogy egyenlő távolságra legyen az ünnepi hétvége színhelye Záhonytól és Szentgotthárdtól, hiszen az ország egész területéről jönnek a boldog családok. A Bölcső Alapítványnál van, hogy már hathetes terhesen jelentkezik a leendő anya, van, hogy félidősen, de akad olyan is, aki már az utolsó utáni pillanatban, a 40. hétben esik be, kétségbeesetten. Most egy olyan édesanya jelentkezett náluk, aki a nyolcadik gyermekét hozza napokon belül a világra: családban él, méghozzá nagycsaládban: otthon férje és hét gyermeke várja. A nyolcadikat viszont már nem akarja hazavinni a sok éhes száj mellé. Egy ideig úgy gondolta, ahol négy elfér, ott ellesz az ötödik is stb.

A kismamák ötöde-hatoda meggondolja magát gyermeke megszületése után, s hazaviszi a kisbabáját. Ha rendbejön az életük, az nagyon jó. De hallom időnként azt is, hogy újra krízishelyzet állt elő, s már a kicsi is szenvedő... Időnként szinte bele kell rokkanni a sorsokba, a teendőkbe, pénteken a kórházból éjjel 11 tájt értem haza. Szombat reggel meg már a gyámügyön intéztük egy fiatal lányanyával – aki még diák, s nem akarja derékba törni életét –, a nyílt örökbeadáshoz szükséges lemondó nyilatkozatot. A vér szerint ifjú anya számára megnyugtató, hogy egy alig harmincéves házaspáré lesz gyermeke – magyarázza Zita.

Érdekes, hogy a nagyon fiatal anyák tiltakoznak az ellen, hogy saját szüleik korú – azaz nagyszülői korú – házaspároké legyenek a kicsik gondviselői. Szerencséjük van, válogathatnak, nem kell hallgatni „örüljön, hogy örökbefogadjuk!” sértődött mondatot. Úgy látom, mára kialakult egy fiatal, jól kereső réteg, amelyik nem a nulláról indult az életbe – gondolom, az egzisztenciájukat részben a szüleiknek is köszönhetik –, akiknek van szeretetkapacitásuk, már csak a gyerek hiányzik, de valahogy nem akar összejönni. 70-es, de már 80-as évjáratúak is vannak köztük. Inkább nem kísérleteznek évtizedekig, belevágnak az örökbefogadásba, aztán, ha valamikor mégis születne gyermekük, hát legfeljebb két-három-négy gyerek lesz mind igazi „édesgyermek” egy „alomban” testvérként – ha nem is ők szülték, nemzették.

Ez mind öröm, mind elégtétel nekem a munkáért. Hiszen szinte magam vagyok, nem áll mögöttem apparátus. Öröm a bölcső-babatalálkozók sora is. Van, aki persze „eltűnik”, mert célhoz ért, megvan a gyerek: inkább nem akar tudni rólam, rólunk. Az idei kis örökbeadottjainknak mindnek megírtam már a nekik szóló első karácsonyi lapot. Ők még nem tudnak olvasni, de szüleik igen. Én egyetlen karácsonyi üdvözletet kaptam. Számomra most ez az egy az örömhír. Nem hálát várnék, csak egy apró jelzést. Hiszen életük legszebb karácsonyát kapták: már nem magukban, ketten állnak a karácsonyfa mellett, hanem velük van egy kis élet is. Gündisch Mónika