Szó sem lehetett róla

„Fogamzásgátlót szedtem, ezért eszembe sem jutott, hogy terhes vagyok, már a tizenhatodik hétben jártam, amikor kiderült. Állami gondozásban nőttem fel, most pedig albérletben lakom. Amikor a főbérlőm megtudta, hogy babát várok, azt mondta, szó sem lehet róla, hogy odavigyem a gyereket. Ők javasolták, hogy keressem meg Zitát, valahol hallottak róla. Arra egy percig sem gondoltam, hogy a gyerekem otthonba jusson, mint én! De ötvenháromezer forintot keresek havonta, amiből a lakást is fizetnem kell, semmi esélyem nem volt arra, hogy egyedül oldjam meg ezt a helyzetet. A kisfiam apja, amint meghallotta, hogy jön a gyerek, azonnal meglépett. Azóta sem kérdezte meg, mi a helyzet a fiával. Öthónapos terhesen találkoztam Zitával. Először csak beszélgettünk a lehetséges örökbe fogadó szülőkről, akik már látatlanban szimpatikusak voltak. Ez az érzés elmélyült a szülés után, amikor személyesen is találkoztunk. A fiamról Zita nemrég küldött fényképet, nagyon jó volt őt látni és tudni, hogy minden rendben van vele. Valamikor később talán majd láthatom is, a szülők nem zárkóznak el tőle egyelőre.

A döntésemet nem bántam meg. A kisfiamat Benjáminnak hívják, ami azt jelenti: „a szerencse fia”. Tudom, jobb élete lesz a mostani szüleivel, mint amilyen velem lehetett volna. Zitának is csak köszönni tudom a segítségét, nélküle nagyon magamra maradtam volna.

Most már tökéletes kapcsolatban élek, lassan egy éve, ha a mostani párom hamarabb mellettem van, egészen másként alakult volna minden. Sokat dolgozunk, hogy alapot teremtsünk ahhoz, hogy gyerekünk szülessen.” Annamari (21)

Saját gyerekeim!

Kudarcokkal teli, évekig tartó lombikbébi-program után kerestük fel a Bölcső Alapítványt a férjemmel, Jánossal. Ekkor még nem adtuk fel a reményt, előttünk állt a következő beültetés, de úgy döntöttünk – ismerve a hosszadalmas várakozási időt –, hogy elindítjuk az örökbefogadási eljárást. A legutolsó sikertelen beültetés után maradt még négy fagyasztott embrió, ami lehetőséget adott volna a további próbálkozásra, ám ekkor kaptuk a hírt Zitától, hogy Amy megszületett – éppen az ötéves házassági évfordulónk napján, február másodikán. Ez nem lehet véletlen! Azonnal az örökbefogadás mellett döntöttünk. A közvetlen környezetünkben soha nem okozott problémát, hogy őt nem én szültem, bár igaz, mi New Jersey-ben (az Egyesült Államokban) élünk, ahol sokkal jobban elfogadják az emberek az örökbefogadást, mint itthon.

Amy születése után pontosan három évvel (február harmadikán, ami szintén nem lehet véletlen!) az egyik fagyasztott embrióból megszületett a kisfiam, Dávid. Itthon többen is

azzal fogadtak: na, van már saját gyereked is! Mi az, hogy a sajátod?! Eddig is volt. Kint ilyesmit sosem tapasztaltam. Amy tudja, hogy nem én vagyok a biológiai anyja. Míg kicsi volt, megelégedett egy egyszerű magyarázattal: a mami hasa beteg volt, két kisbaba sem tudott megmaradni benne, ezért Isten őt egy másik anyuka hasába tette, de nekünk. Egyszer aztán egy „jóbarát” keményen a szemébe mondta az „igazságot”, és ez nagyon felkavarta Amyt. Most ő kérte, hogy jöjjünk el erre a találkozóra, fontos számára, hogy tudja, tartozik valahová. S. Ildikó, New Jersey

(Ildikóék hat évvel ezelőtt külföldön élő magyar állampolgárként kezdeményezték az örökbefogadási eljárást. A jogszabályok azóta szigorodtak, ma már csak életvitelszerűen Magyarországon élő magyar állampolgárok számára létezik ez a lehetőség.)

Civil a pályán

Budavári Zita a saját bőrén tapasztalhatta meg az állami szervezetek működését. Amikor első lányukat csaknem öt év várakozás után örökbe fogadták a férjével, a kislány csak tizenegy hónapos korában került a nevükre, holott vér szerinti szülei már a születése napján a kórházban hagyták. A keserű tapasztalat indította arra Zitát, hogy az alapítvány elérje, a gyerek a gyámügyi intézkedés lezártával ne viselje tovább a biológiai család vezetéknevét. Az együttműködés azonban nem mindig zökkenőmentes. Szerencsére idén sikerült egy asztal köré ültetni a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat képviselőit, a minisztériumot és a civil szervezeteket, így várhatóan gördülékenyebb lesz a folyamat.

A jogszabályok útvesztőjében botorkáló anyáknak és az örökbe fogadni szándékozó pároknak nemcsak szakmai, hanem emberi segítségre is szükségük van. A várandósokkal az alapítvány pszichológusa foglalkozik, és jogi tanácsokat is kaphatnak. Zita mindenkit személyesen ismer, az anyák életkörülményei és személyisége alapján keres a születendő gyereknek örökbe fogadó szülőket. Arra is gondja van, hogy a pici – biológiai szüleitől feltételezhetően öröklött adottságait is figyelembe véve – a legmegfelelőbb családhoz kerüljön. Ennek az odafigyelésnek köszönhetően a bölcsős találkozón részt vevő családokban a gyerekek nagyon hasonlítottak a szüleikre.

Hol van az anyukám?

Az örökbe fogadott gyerekek számára kétségkívül az a legjobb, ha az első perctől kezdve tudják, mi a helyzet a családban. Ettől függetlenül amint a gyerekek cseperedni kezdenek, egyre jobban érdekli őket a múltjuk, mind több kérdést tesznek fel. Zita második kislánya, Zitus a tizedik születésnapjára azt kérte ajándékba, hogy szülei keressék meg a biológiai anyukáját. A sors furcsa játéka, hogy a keresés eredményeként kiderült, az alapítvány budapesti anyaotthonától mindössze kétutcányira lakik.